Banándugó vagy saru/villa kerüljön a hangfalkábel végére? Jó megoldás-e a forrasztás és mi a helyzet a krimpeléssel? Az alábbiakban hangfalkábel terminálási kérdéseket feszegetünk.
A hangfalkábelek hangját befolyásoló tényezők utolsó, de végképp nem elhanyagolandó elemei a csatlakozók. Lehet, hogy a vezetőanyag, annak átmérője, az alkalmazott geometria, a szigetelés, a külső bevonat stb. mind-mind a lehető legjobbak, legideálisabbak az adott kábel szempontjából, de a végeredmény még mindig „elrontható” ha a csatlakozók nem megfelelő minőségűek.
Nem vitás, hogy a hangzás szempontjából a csupasz kábel jelentené a legjobb megoldást, hiszen a csatlakozó és a kábel között akkor nincs újabb „réteg”, de ez csak addig igaz, amíg az oxidáció miatt a csatlakozás minősége nem degradálódik. Ismert, hogy a legjobb vezetőképességű fém az ezüst, ha a réz vezetőképességét 100%-nak tekintjük, akkor az ezüst ezt mintegy 7 százalékkal haladja meg. Ha eltekintünk a különböző ötvözetektől, akkor a hangfalkábelek két leggyakrabban használt vezetőanyaga a réz és az ezüst, illetve ezek valamilyen aránya. A réz nem képes ellenállni az atmoszféra oxidáló hatásának, felületén a levegő összetételétől függően oxid vagy bázisos rézkarbonát képződik. Ezek a rétegek ugyan megvédik a fém belsejét a korróziótól, de nem vezetik az áramot, a hangzásra gyakorolt negatív hatásuk nem igényel magyarázatot. Ebből a szempontból az ezüst ugyan ellenállóbb fém és a felületén képződő ezüst oxid a réz oxiddal szemben vezeti az áramot, de messze nem tekinthető jó vezetőnek. A csupasz kábelvég tehát, jóllehet elsőre jó ötletnek tűnik, már rövid távon is elvetendő és nem is praktikus. Ezen túl pedig folyamatosan levágni az eloxidálódott végeket egy adott szint/árkategória felett egész egyszerűen nem opció.
Emiatt, és persze praktikus szempontok miatt is, a hangfalkábelekre a személyes preferencia függvényében legtöbbször banándugó vagy saru kerül. De melyik a jobb megoldás? Jobb-e valamelyik egyáltalán? Vagy esetleg a kábelvégek (ezüst)forrasszal való bevonása lenne az ideális? Ha csatlakozó mellett döntünk, akkor azt rá kell forrasztani a kábel végére? Mi a helyzet a krimpeléssel?
Kezdjük a forrasztással! Nos, nem minden forraszanyag egyforma: egyesek valóban tartalmaznak ezüstöt, de általában csak 2 vagy ritkábban 4%-ban és a többi alkotóelemük jobb esetben csak ón, de ehhez legtöbbször szennyezőanyagok (réz, vagy esetleg arany) is vegyülnek. Létezik ugyan olyan speciális forraszanyag, amely 10% ezüstöt tartalmaz és az ónon kívül semmilyen más anyagot nem, de még ez is kompromisszumot jelent, hiszen legyen bár a legjobb minőségű egy forrasztás, azon az extra rétegen a jelnek még át kell haladnia – az ördög pedig a részletekben rejlik.
A high end audio az elérhető legjobb hangminőséget célozza meg, a kábelek pedig ebből a szemszögből tekintve a „szükséges rosszat” jelentik, mivel nemhogy javítanák a hangzást, még a legkiválóbb minőségűek is rontanak valamicskét rajta. Ez a kulcs, ugyanis a helyes megközelítés minden esetben az, hogy a lehető legjobb minőségű kábelezésre és csatlakozásra törekedve a lehető legkevesebbet ártsuk, ebbe a koncepcióba pedig a forrasztás – hacsak az nem elengedhetetlenül szükséges – egyszerűen nem fér bele.
Folytassuk a krimpeléssel, ami nem más, mint egy professzionális kábel terminálási eljárás, amely sodrott vezetők esetén használatos. A csupasz kábel végre egy érvéghüvely kerül, amit egy speciális szerszámmal kell rásajtolni. Elsődleges célja, hogy a csatlakozók rögzítéskor azok csavarjai ne tudják letépni a sodrott kábel vékony szálait, másodsorban pedig ez a módszer elméletileg légmentes kontaktot garantál, megelőzi az oxidációt. A krimpelés tehát a forrasztásnál egyértelműen jobb megoldás, de az érvéghüvely itt is egy plusz kontaktot jelent. Néhány belépő kategóriás és installációs modelltől eltekintve az AudioQuest hangfalkábelei tömör vezetőkkel készülnek, így krimpelésük szükségtelen. A krimpelésnek azt a speciális változatát ugyanakkor az AudioQuest is használja, amikor magát a csatlakozót egy ahhoz készített egyedi speciális szerszámmal közvetlenül, köztes érvéghüvely használata nélkül lehet rögzíteni az előkészített kábelvégre. Az ITC One Step Stripper, a Rivers Interconnect Crimping Tool és a Klein Crimper szerszámok használatosak erre a célra. Az utóbbi szerszám kifejezetten alkalmas azoknak a csavar nélküli banándugóinknak és saruinknak a rögzítésére, amelyek 22-10 AWG (0,32-5,3 mm2) keresztmetszetig fogadnak csupasz hangfalkábelt.
Végezetül eljutottunk a csatlakozókig. Számos gyártó könnyen megmunkálható ötvözetekből pl. foszfor-bronzból készíti azokat, így a hangzásra gyakorolt hatásuk egyáltalán nem optimális. Az AudioQuest banándugók és saruk már a belépő kategóriában, a SureGrip 100 és 300 esetén is egy ennél jobb minőségű ötvözetből, berillium-rézből készülnek, ami a foszfor bronznál erősebb, jobb a vezetőképessége és szerencsére a hangja is. Akár az aranyozott, akár az ezüstözött kivitelről van szó, a bevonat közvetlenül a rézre kerül, ránézésre pedig azért matt, mert az eljárás során nem használnak közbenső nikkel réteget, amitől a csatlakozó ugyan szép fényes lenne, de a nikkel torzítása rendkívül irritáló és káros a hangminőségre nézve. Az 500-as és 1000-es széria csatlakozói már tiszta rézből készülnek, amelynek megmunkálása ugyan sokkal nehezebb, de a legfontosabb szempont, a hangzás szempontjából kiemelkedően jobban teljesítenek. A csatlakozók minden esetben forrasztásmentesen kerülnek rögzítésre.
Kanyarodjunk vissza a saru/villa vagy banándugó kérdéshez, mégpedig egy alapvető paraméter miatt: ha az erősítő termináljai támogatják a saru használatát és azok kellő nyomatékkal meghúzhatók, akkor a kontakt szempontjából az a legideálisabb megoldás. Gyakran azonban – főleg az EU normáknak megfelelő szigeteléssel ellátott csatlakozók esetében – nehézkes vagy akár lehetetlen elérni a megfelelő nyomatékot, ilyenkor pedig a banándugók jelentik a jobb, esetlegesen az egyetlen megoldást. Az AudioQuest kínálatában szereplő csatlakozók, így az összes banándugó is az adott árszinten elérhető lehető legjobb hangminőséget célozza meg, a lehető legkisebb kompromisszum mellett. Van azonban még egy fontos mérlegelendő szempont, a korábban már említett személyes preferencia és a praktikum. Vegyük például a házimozi rendszereket: a házimozi erősítők általában sokkal könnyebben kábelezhetők banándugókkal, mert – hacsak az erősítő csatlakozói nem nyúlnak túl a polcon – a saruzott kábel beleütközik a polcba/kabinetbe, a banándugós hangfalkábel pedig könnyebben elvezethető, sőt a házimozi erősítők csatlakozói sokszor nem is képesek a nagyobb méretű kábelsaruk fogadására. Ha ez nem lenne elég, takarításkor az erősítőt ki kell venni a helyéről, ami egy 11 csatornás rendszer esetén 22 kicsavarást és ugyanannyi rögzítést jelent és teljesen érthető, ha valaki pusztán emiatt a banándugók mellett teszi le a voksot. Nem elhanyagolható az az eset sem, amikor egy single biwire hangfalkábel esetén a mélysugártó terminálokhoz érkező kábelvégre saru, a magassugárzóhoz pedig banándugó kerül, így egy hangfalcsere esetén, ha az új szerzemény nem bikábelezhető, a kábel továbbra is könnyen csatlakoztatható.
A csatlakozók terén tehát a helyes döntést valóban a személyes preferencia és a praktikum mentén kell meghozni, egy azonban biztos: akár a sarura/villára akár a banándugóra esik a választás, az AudioQuest csatlakozói úgy készültek, hogy az adott árszinten a lehető legjobb megépítési minőséget kínálják, az elérhető legjobb hangminőség mellett.